Bugac varázsa

Bugac varázsa azoknak mond valamit, akik maguk is átélték, mit jelent a Kiskunság egyik szegletében elidőzni, vagy eltölteni boldog napokat. A boldogsághoz nem kellene különben olyan messzire menni, de engem minden évben néhány alkalommal odavisz az utam, és minden alkalom élményekkel teli. Ez persze leginkább a jó barátoknak köszönhető, akikkel ott találkozom, mégis, van valami azon a tanyán, ahová minden évben visszatérünk, valami különös nyugalom.

bugac_varazsa_cover_fotoVeresHajnalka-1534
Galéria

A legszebb, amikor a lenyugvó nap sugarai nyaldossák a nyírfák ringó ágait és megérkeznek a gyurgyalagok, de szép, amikor hajnalban a pára megül a földek felett és a borjukat kereső tehenek lassan, nehezen elindulnak napi útjukra a legelőre. Akkor is, amikor árnyékban negyven fok van és legszívesebben a föld alá bújna az ember, de az esti égbolt itt még mindig ragyog, ha nem borítják felhők a fejünk felett a sötét eget. A tanyától, ahol mi szállunk meg, nincs messze a nemzeti park bemutatóközpontja. Van, hogy a gulyát vagy a ménest a közeli útig is felhajtják, az udvarról látni, ahogy a turisták lovas szekereken masíroznak a nagy látványosság felé. A lovasbemutató nem vonzott sokáig egyáltalán, láttam ilyet Hortobágyon eleget, és ott sem szerettem a számat tátani, nem szerettem, amikor leültetik a két hátsó lábára a lovat. A koreográfia itt is hasonló, egy kaptafára megy, a lovasok bemutatják, milyen ügyesek is a csikósok és a lovak. Legutóbb nem terveztem, de valahogy csak elkeveredtem a bemutatóra megint, és megfordult velem a világ. Kicsit hamarabb értem, láttam az egyik csikót a szalmában elbújni, az egyik csikóst, ahogy felszerszámozza a lovat, kivezeti, fiatal fiúkat, akik inaskodtak, betanultak, az istállóban a fecskék ki-be siklottak. Az istállót és a melléképületeket éppen akkor fedték újra be szalmával, a körszínben kecskedudán játszott a teremőr, aki a borotvált képű férfiakat bőrbajuszúnak hívja. Ekkor éreztem meg igazán, milyen lehet az élet akkor, amikor én nem vagyok itt. A hétköznapokban, amikor ezek az emberek ugyanúgy teszik a dolgukat, foglalkoznak a jószággal, mindennap felszerszámozzák a lovakat és mindennap bemutatják ugyanezeket a mutatványokat, amik nekem talán sosem mennének. A munkájukat eddig is tiszteltem, de a tudásukkal nem törődtem. Pedig ezt a tudást nem adják könnyen és talán nem is adják akárkinek. Elkezdtem fotózni, de már akkor is biztos voltam benne, ez inkább csak afféle tanulmány lesz, előkészület. Ezt nem lehet egy délutánon kutyafuttában meglesni. Ez a képsorozat tehát nem a végeredmény. Ez csak a kezdet.