Tar-túra XI

Van, aki azt mondja róla, hogy zseni volt. Van, aki azt, hogy úgy írt, mint Samuel Beckett, csak magyarul. Vannak, akik abszolút nem értik, vagy inkább nem akarják érteni, félnek, hogy amiről Tar Sándor írt, az ma is ott lapul mindennapjainkban, csak nem beszélünk róla. Tragédia, kilátástalanság, nyomor, szerencsétlenség, bármelyik írásához is nyúlunk.

_KON3058
Galéria

Ő így látta a világot, sokan nem így látják. Én nem bírnám olvasni, bőven elég belőle annyi, amennyit hallok évente egyszer, akkor, amikor régi barátai, tisztelői emléket állítanak neki egy kora őszi kocsmatúrával. Igen, kocsmatúrával, hiszen nem titok, hogy Tar Sándorral elég gyakran lehetett találkozni Debrecen több italkimérésben is. Könnyen lehet, hogy történeteinek egy részét is itt tudta felszedni. Látom ma is ezeket az embereket, sorsokat, ahogy sodródok az emlékezőkkel. Akármelyik helyre megyünk be, lehet látni, vagy legalább sejteni azokat a sorsokat, amikről Tar Sándor írt. De még a kocsmákba sem kell betérni. Ha a nap sugarai nem töltenék fel arcomat élettel, melegséggel, én is legalább annyira szomorú lennék, mint amikor az egykori író ballagott hazafelé útba ejtve a kocsmákat, talán épp azért, hogy feledje, amit az utcán lát. A Bartók Béla utca tölgyfái alatt egy fáradt ember ülve válogatja a makkot, a férgeseket félredobja, az egészségeseket a zsákjába. Ha leadja, lesz mit enni, inni pár napig. A makk hamar leérik, és mások is gyűjtik, de egy-két hétig túl lehet élni vele a nyomort. Néni tolja a biciklijét az emlékezők után, nem ül fel rá, nincs értelme. Mindkét kerék régen kilukadt, az egyik madzaggal sűrűn átkötve. A spárgaszálak úgy tekerednek sorba a gumi köré, mint a néni ráncai az arcán, szépen egymás mellé. A kormányon lévő koszos szatyrok az első kereket súrolják, tele van összetaposott sörös dobozokkal, a járda repedéseinél csörren pár üveg is bennük. Az nagy kincs, azért huszonöt forintot adnak, a dobozért alig párat. A Kishegyesi úton a fák mögé bújik az író egykori lakása, mintha a növények le akarnák győzni a szomorúságot, a nyomort. Egy panelház rideg. Ahogy felépül és beleköltöznek, csak romlik az állapota.

_KON2999Egyre szürkébb, komorabb, ahogy telik az idő. Húszévente szigetelik, bevakolják. Van, amelyiknek a tetejére húznak még egy szintet és akkor talán még piros cserepet is kap. Az emberek kapzsik, az eladott tetőtéri lakások árából az egész házat rendbe lehetne szedni, de a panel csak még jobban lepukkan majd tőle. Nem így tervezték, de mindig lehet találni olyan tervezőt, kivitelezőt, aki győzködi a lakókat, jó lesz az. Persze csak ideig-óráig. Miért is mondaná egy tervező azt, hogy ez hülyeség, azért nem kap pénzt, nem neki kell majd ott lakni. Megtervezi, felveszi a pénzt és kész. Nyúlketrecnek hívom az ilyen házakat. Én a nyulakat tartom ilyenben. Emeletes. Kapnak enni, inni, a szerencsésebbek tenyészbaknak vagy anyanyúlnak születnek. Persze amikor megszületnek, még én sem tudom, melyikből mi lesz, csak úgy alakulnak. A többinek hamar vége. Meg hozni kell újakat is, hogy stabil legyen az állomány.

Már megint Tar Sándort olvasnak fel, mintha nem lenne elég nyomorúság körülöttünk. Milyen furcsák az emberek, inkább Tar Sándort olvasnak, akkor nem kell észrevenni a makkot gyűjtögető embert. Tar Sándor nyomorúságába ma is el lehet bújni az állandóan szembejövő nyomorúság elől.